A nagy hal…

Homan

A tavaszi fiaskó után nagy reményekkel szerveztük a nyári túrát. Az időpont ismét az előző évben bevált július közepe lett. Csapatunk állandósulni látszott az eddigi túrák alkalmával mindig elkísért Zoli barátom (kivéve a szeptemberi túrára), akivel tökéletes csapatot alkottunk. Erre szokták azt mondani, hogy „lakva ismeri meg egymást két ember”. Horgásznyelven ez a csónakra igaz, ott az eltöltött idő alatt vagy vízbe fojtja egymást két ember, vagy bármennyi ideig képesek együtt horgászni. Nálunk szerencsére az utóbbi alakult ki. A bevásárlási hullám már lecsengett. Az elmaradt horgokon, ólmokon kívül, illetve az előző év tapasztalatai alapján 300 db nadályon kívül nem vettünk mást.

Elindulás

Maradtunk az éjszakai indulás mellett, nekem sikerült pár órát aludni előtte, de Zolinak természetesen nem, így arra számítottam, hogy nekem kell vezetnem végig. Mariborig nem is volt gond, de ott már pár száz méterekre annyira elfáradtam, hogy nem tudtam miként mentünk végig. Valószínűleg elaludtam, ezt belátva elhatároztam, hogy alszok 1 órát, mivel Zoli addig aludt, ő bevállalta, hogy addig vezet egy kicsit. Gondoltam aludt és eléggé kipihenhette magát ezért ebből baj nem lehet. Mikor már kényelmesen elhelyezkedtem az anyós ülésen félálomban éreztem, hogy az autó kicsit szitál, amikor felnéztem Zoli éppen félálomból riadva, hevesen küzdött, hogy betaláljon az autópálya alagútjának 2 sávos bejáratába. Ezt felismerve olyan szintű éberség lett úrrá rajtam, hogy átvettem a kormányt és megállás nélkül kivezettem.

Az első éjszaka

Kiérkezésünkkor az idő ideális volt, szinte tökéletes. Napközben elviselhetetlen meleg 38-40 fok, éjszaka 26 fok, a víz pedig 26-27 fokos volt. A napközbeni horgászatot néhány kis harcsa fogása utána el is engedtük, inkább este 7-től, reggel 7-ig terveztük. Vízre szállás után nem is mentünk csak 400 métert és már engedtük is le a nadálycsokrainkat. Az első csorgás nem hozott eredményt a másodiknál viszont egy szebbnek vélt harcsa elkezdte lekövetni a csalimat. Folyamatosan játszottunk egymás idegeivel, amikor elkezdett süllyedni én ütöttem egy, vagy kettőt és újra felemelkedett. Én feszültem néztem a spiccet és vártam a kapást. Ezzel a macska-egér játékkal elment vagy 10 perc, de megérte, mert a sokadik felemelkedés után végre vízig tekerte a spiccet. A bevágás után éreztem, hogy végre tényleg nem egy kis harcsa a tettes. A fárasztás kb. 10 percig tartott és örömittasan emeltem ki a 30 kg-os harcsát. Ami persze kicsit magyarázatra szorul is, mivel ketten voltunk a csónakba, de Zoliba ekkorra érett meg az a gondolat, hogy ő ekkora harcsa szájába nem nyúl be. Így kötöttünk egy szó nélküli egyezséget, hogy 20 kilóig ő bármit kiemel, de afelett átadja a lehetőséget nekem. Ehhez a későbbi években is szó nélkül tartottuk magunkat. A diadalittas fotózás után örömmel engedtem vissza a vízbe és már azt beszéltük, hogy ha első este 1 óra horgászat után ilyen halat fogtunk, mi vár még ránk az egy hét alatt. Ennél a halnál már ezért meg kell jegyezni, hogy mi az első évben simán beszélgettünk, röhögtünk, „ugráltunk” a csónakba. Erre az évre ez elmúlt , nincs több zörgés és síri csöndben vártuk ki, amíg elkapta a csalit. Még maradtunk 2 órát, fogtunk pár kisebb harcsát és úgy döntöttünk van még holnap is nap, inkább alszunk egy nagyot.

Az élet a legjobb fogatókönyv író

Másnap este ismét kimentünk horgászni, de mikor kiértünk a vízre furcsa kép fogadott minket, elkezdtek kisebb fadarabok úszni a víz tetején, majd később nagyobb ágak. Minket ez nem zavart, mert hát nyár közepe van és mi kuttyogatni jöttünk, folytattuk tovább a horgászatot. Ami változott, az a halak viselkedése. Továbbra is sok hal volt a radaron, de megszokott kicsit komótosabb mozgás helyett a kuttyogató fa hatására olyan liftezésbe kezdtek a harcsák a teljes vízoszlop magasságába, mintha kergetnék őket. Olyan érzésünk volt, mintha valamit nagyon keresnének, de nem találják, többször a csalitól csak pár centiméterre lehettek, de halat nem fogtunk, az egész este ezzel telt el. Nem értettük már azt gondoltuk, hogy végre „fogást” találtunk rajtuk, erre meg ez történik. Másnap délelőtt egyeztettünk Lajossal, a beszélgetést röviden leírom. „Szia Lajos, az előző éjszakához képest valami történt, nem ettek a halak, pedig ott voltak láttam a radaron”. Lajos válasza egyszerű volt „Remélem végig pergettétek az éjszakát?”. Hát ő figyelte a vízállást és látta, hogy érkezni fog egy nagyobb árhullám. Ekkor azért kicsit hülyének éreztem magam, hogy ennyire nem lehetünk bénák, ezt ellenőrizve csónakba pattantunk és kimentünk a folyóra, ami a nappali fénynél már megmutatta az igazi arcát, habfelhők úsztak a folyón, tele volt hordalékkal és már csak kb. 2 cm volt az átlátszósága. Mi este annyira elvakultak voltunk, hogy szinte fel sem tűnt, csak az a pár nagyobb faág. A víz zavarosságának volt köszönhető az előző napi harcsa „őrület”, reagáltak a kuttyogató hangjára, keresték az ennivalót, de a zavaros vízben nem találták meg.

Éjszakai pergetések

Napközben elkezdtünk felkészülni az éjszakai pergetésre, mert bár persze felszerelésünk volt hozzá, de hát mi mégsem erre készültünk. Lajosnak hála előkerült egy két régi jól bevált csali is ház eldugott fiókjaiból. Megvarrtam életem első előkéjét, mindent előkészítettünk és feszülten vártuk az estét. Miután kimentünk a vízre Zoli kicsit szkeptikusan fogadta ezt a pergetést és inkább a motort kezelte és figyelte, hogy mi történik. A második óra vége felé, már éppen azt kezdtem el a Zolitól hallgatni, hogy “figyelj csak nem kapja el a part szélén, minek menne ez oda ki?”, amikor hatalmas csobbanás a beeső wobbleremre én meg az eddigi mélázás helyett ijedtemben akkorát rántottam a boton, hogy még véletlenül se legyen esélye elkapni a harcsának a csalit. Ez volt az a pillanat, amikor Zoli váltott és 2 perccel később hevesen elkezdte dobálni a part szélét - minden meggyőződése ellenére. Az este további része eseménytelenül telt el. Másnap még frissen élt bennünk annak a kapásnak a képe, ezért újult erővel „támadtunk”. A megszokott helyeinket elhagyva elég messzire elmotoroztunk, mert korán kint voltunk a vízen, illetve gondoltuk majd lecsorogunk reggelre a kikötő bejáratához. Világosban, fél nyolc felé kezdtük meg a horgászatot az első másfél órában Zoli még mindig hitetlenkedve dobálta a part szélét, mikor a beeső wobblere egy 8kg-os ponty hátába akadt, érdekes fárasztás és halkiemelés volt. Később egy éles kanyar mögé motorozva nyugodtabb vízen folytattuk, már erősen szürkült, amikor Zoli bedobott egy nagyon sötét lyukba, mikor elkezdte tekerni az orsót lehetett látni egy kb. 10 cm magas hullámot a wobbler mögött ezután egy másodperccel hatalmas robaj és elindult egy végletekig tartó fárasztás. Gyors helycsere után Zoli kiállt a csónak orrába én pedig átvettem az elektromos motor irányítását. A fárasztás több részre bontható. Az első 30 percben, annyi közünk volt a halhoz, hogy Zoli teljes erejéből kapaszkodott a botjába én pedig igyekeztem segíteni neki az elektromos motorral. Mikor már azt gondoltuk, hogy kezd fáradni a hal beállt folyásiránnyal szemben, mi pedig arra lettünk figyelmesek, hogy mellettünk lévő stég lámpáját kezdjük elhagyni, ekkor tudatosult bennünk, hogy a halunk felfelé húz minket a folyón. Ez a vehemencia természetesen az idő előrehaladtával kezdett alábbhagyni, majd megállt és elkezdődött egy állóharc Zoli és a hal között. Hol a hal nyert pár méter, hol a Zoli. Egy óra elteltével arra lettünk figyelmesek, hogy kb. 2 kilométert sodródtunk lefele fárasztás közben, de az idő „elméletileg” nekünk dolgozott. Ránézésre nem tudtam volna eldönteni, hogy ki adja fel hamarabb: Zoli vagy a hal. Zoli még összeszedte maradék erejét és elkezdte újra keményen terhelni halat, ami végre engedni kezdett és háromszor sikerült is csónak mellé terelnie, de kezem érintésére mindig eltűnt pár percre újra. Azonban a negyedik csónak mellé húzásnál jött az első dráma, ekkor már felkapcsoltam a fejlámpát és láttam, hogy sajnos a wobbler úgy akadt, hogy a szája felett és már csak egy kis bőrdarab tartja. Szóltam is Zolinak, hogy ha a következő csónakhoz húzásnál nem tudom megfogni a száját akkor jó eséllyel el fog menni és sajnos igazam is lett, ismét ott volt a csónak mellett és mintha tudta volna a kezem érintésére olyan erővel indult el, hogy kb. 5 méter után kipattant a wobbler. Ezután eltelt 10 perc egy szó nélkül, majd elkezdtük megbeszélni, hogy mi történt. A kezdeti csalódottság után, mivel láttuk, megérintettük a halat nem volt bennünk nagy hiányérzet. Utólag nem is tudom mit kezdtünk volna vele, mert azt nem nagyon tudtuk volna beemelni a csónakba. Az akkor látottak alapján – tapasztalat nélkül – 80 kiló körülire tippeltük, de most pár év távlatából sajnos be kell ismerjem, hogy ez a hal bőven 100 kilogramm felett volt. De, ahogy hallom mindenkitől “mindig a legnagyobb hal megy el”.

Levezetés

Az elkövetkező napokban kitartottunk a pergetés mellett, de már egy apadó vízen próbáltunk szerencsét. Ennek ellenére sok akciónk volt, sikerült több harcsát megmozdítani, de elkerült minket a szerencse. Utólag visszagondolva inkább a tapasztalatlanság volt a mi problémánk, egy rutinosabb harcsa pergető horgász biztos, hogy jó pár harcsát megfog ezek közül.

Összegzés:

Ezt a túrát elkönyvelhettük volna sikertelennek is, de a nagy harcsa „majdnem” megfogása, illetve az első este fogott kuttyogatott harcsák bizakodással töltöttek el minket, hogy részben még is sikerrel jártunk. A pergetőbot kérdése továbbra is foglalkoztatott, de elfogadtam a helyzetet, hogy ezt kell megszokni. A sok izgalmas szituáció elterelte róla a figyelmet. A legkomolyabb tapasztalat pedig az, hogy ilyen helyzetben lazítsunk a féken amennyire lehet, úgy talán nem szakad ki a wobbler olyan könnyen.

Homan
Következő fejezet >>