A második próbálkozás

Homan

A nyári friss élményeken felbuzdulva, illetve a rekord fogás nagy hiányérzete miatt, úgy döntöttem, hogy nekem mindenképp vissza kell mennem a lehető leghamarabb. A hiányérzet abból fakadt, hogy a saját szememmel láttam mekkora halak vannak a folyóban és én mindenképp egyet meg szerettem volna fogni közülük. A nyári túra után hazafelé az úton én már azt terveztem, hogyan tudnék a leghamarabb visszatérni a Pó-folyóra. A szervezés gyorsan ment. Miután visszatértem az átlagos hétköznapokba, elmeséltem Andrásnak (az Ő apósa történetein indult az első szervezés), hogy miket tapasztaltunk. Napokig beszéltünk róla mit kellett volna máshogy tennünk. Már „jóval” tapasztaltabban megbeszéltük, hogy szeptemberben együtt visszamegyünk 4 napra.

Előkészületek

Indulás előtt egy újabb bevásárlási hullám kezdődött, mert az előző kuttyogató botom a nyári túra utolsó előtti napján eltört. Lajossal történő egyeztetés után sikerült egy –a későbbiekben számomra tökéletesen bevált – új botot vásárolni, amit direkt kuttyogatásra fejlesztettek ki. Ezek mellett a nyáron elkopott ólmok, horgok is pótlásra kerültek. Terveinkben egész napos kuttyogatások voltak, gondoltuk, már nem lesz annyira meleg az idő ezért éjjel-nappal kint lehetünk a vízen.

Az indulás

Az indulás kicsit összetettebb volt, mert indulás előtt realizáltuk, hogy még kell pár fontos felszerelés pl.: esőruha. Mire ezeket sikerült megvennünk már bőven elmúlt dél, így nagy vágtába kezdtünk, hogy világosba kiérjünk és tudjunk már első este horgászni. A célt részben teljesítettük, de mire kipakoltunk a csónakba sötét fogadott minket.

Az első kihívás

A nyári radarképek emléke frissen élt még bennem, azonban a valóság más volt. Mintha kiszippantották volna az összes halat a vízből. Minden általam megismert nyári helyet végig jártunk, de pár harcsán kívül nem láttunk semmit. Ezzel el is telt 2 nap, pedig napi 8 óra alváson kívül minden percet a vízen töltöttünk. Az egyik délután András is kedvet kapott a kuttyogatás elsajátításához, míg ő gyakorolt, nekem sikerült egy kb. 5 kg harcsát fogni, ami abban helyzetben felért egy győzelemmel. Ahhoz képest, hogy nyáron ezekből több tucatot fogtunk, jelen helyzetben ezt nagy sikernek éltük meg. Ezzel párhuzamosan sikerült ismét egy botot feláldozni a Pó-folyó oltárán és végre nem az enyémet. Mikor kiérkeztünk Lajos rutinosan átnézte a hozott felszerelést az új botom nagyon tetszett neki, de az András által választott botra, csak annyit kérdezett, hogy “keszegezni, vagy harcsázni jött-e?”. Ekkor még jót mosolyogtunk rajta, azonban délután egy fél óra emelgetés után András érzett egy kisebb koppintást a gumihalára, amire ő reflexszerűen bevágott. Az eredmény magáért beszélt: a választott bot olyan szépen robbant szét és változott át utazó bottá a maga új öt részével, hogy egy csoda volt. Én meglehetősen jót nevettem az eseten, főleg mikor eszembe jutott Lajos „mondata”. András annyira nem volt boldog de a jelenetet ő sem bírta ki nevetés nélkül. Szépen visszatekerte az új ötrészes botját, majd leült kicsit „gondolkodni”. Viszont az elkeserítő próbálkozások közben felcsillant a remény, elkezdett esni az eső a vízgyűjtő területeken, ami egy kis áradással kecsegtetett. Az első kisebb árhullám már első este megérkezett, ezt kihasználva egy Lajossal történő „taktikai” megbeszélés után átálltunk a pergetésre. Itt meg kell jegyeznem, hogy mivel András már jó pár évet lehúzott előtte a Tiszán, ezért nagyságrendekkel nagyobb tapasztalata volt, hogy mit is jelent egy folyón pergetve horgászni. Én pedig erről mit sem sejtve vágtam bele, ekkor még azt gondolva, hogy ez sem lehet nehezebb, mint a kuttyogatás. Hát a horgászás megkezdése után nagyjából az első 5 perc után kellett rájönnöm, hogy ez nem lesz egy sétagalopp, amilyen gyorsan ráéreztem a kuttyogatásra, olyannyira nem sikerült a pergetésre. Az elméletet már tudtam, hiszen olvastam már én is róla, hogy a partot kell dobálni, a part felé eldobott műcsali horga szinte érjen a parti kövekhez… Hát a valóság elég kiábrándító volt, felkapcsoltuk a zöld fényeket és ezzel képletesen el is kezdődött a vesszőfutásom. Két opció volt, vagy sikerült a kövek elé dobnom kb. 1,5 méterre, vagy ha ennél nagyobbat dobtam, akkor már motorozhattunk is vissza a beakadt műcsaliért. Ezzel párhuzamosan Andrásnak a dobálás közben a villanymotorral is irányítania kellett a csónakot, de a dobásai mégis pontosak voltak. Ekkor fogalmazódott meg először bennem, hogy mit is keresek én itt. András kitartását azonban siker koronázta, bár elég kicsi harcsa volt, de mégis sikerült neki megfognia az első olasz, Pó-folyós harcsáját, ráadásul az általa legkedvesebb módszerrel: pergetve. Az éjszaka további része eseménytelenül telt főleg számomra, úgy érkeztem vissza a szállásra, mint akin átment egy gyorsvonat, folyamatos küzdés volt számomra, arról nem beszélve, hogy általam vásárolt pergetőbot nem kifejezetten erre volt kitalálva, leszakadt a karom, fájt a hátam a kb. 8 órás dobálástól.

Az utolsó este

Egyeztetve az előző esti tapasztalatokat utolsó este Lajossal kiegészülve indultunk útnak. Lajos nagyon szeretett volna velünk egy nagyobb harcsát „fogatni”. Megegyeztünk, hogy egy új helyre megyünk pergetni, hátha az több sikert tartogat számunkra. Jelentősebb áradás nem érkezett inkább csak felfrissült vízen voltunk, nem volt zavaros és nem láttuk az áradó folyóra jellemző habosodást sem, így visszafogott elvárásokkal álltunk neki a „dobálásnak”. Lajos rutinosan a kiválasztott hely fölé motorozott vagy 400 méterrel, hogy megnyugodjon a víz, mire odaérünk, illetve, hogy gyakorolhassunk, amire inkább nekem volt szükségem. Folyamatosan küzdöttem a megfelelő távolság tartásával. Zavart, hogy csak alig világította meg a bokrok alját a zöld fényünk, nem láttam pontosan hova érkezik a wobbler, csak sejteni tudtam, ami hát „nem mindig” volt helyes. Mikor elérkezett a kiválasztott szakasz, minden mozdulatra figyelve hangtalanul suhantunk a folyón, nekem az első 10 perc azzal telt el, hogy azon csodálkoztam, hova kerültem. A kiválasztott hely mellett többször elmentünk már, de nem éreztük a varázsát. De így éjszaka a zöld fénnyel egy olyan táj tárult elénk, mintha egy álom lett volna. Bedőlt fák, a parton álló erdő ágai között egy picit átszűrődő, de már lemenő félben lévő hold, mintha egy új világba csöppentünk volna. Az ámulatból egy előttünk kb. 50 méterre lévő hatalmas durranás hozott vissza a valóságba, hogy miért is jöttünk mi ide. Az ismerős hang után még nagyobb elánnal dobáltuk a bokrok, bedőlt fák sötét öbleit – András több, én inkább
kevesebb sikerrel. Az első akció mégis nálam történt a beérkező wobblert egy nagy fordulás követte, de a bevágás helyett inkább mély döbbenet ült az arcomon, mert más ezt elméletben végighallgatni és más ezt személyesen tapasztalni. Ezután egy 10 perces csend következett addig pontig, míg András a wobblert belehúzta valamibe, amit ő kapásnak sejtett a koppanást egy gyors reflexszerű bevágás követte. Azonban a hal helyett megismerhettük a pergetés veszélyét is, mert a wobbler fénysebességgel
vágódott a csónak fele, horgászvezetőnk nagy bánatára, aki nagyon hamar kiszedte a horgot magából, szerencsére nem fúródott mélyre a horog. Tíz perc telhetett el, amikor Andrással mintha összebeszéltünk volna, egyszerre indítottuk meg a dobást egy bedőlt fa koromsötét öblébe. A két műcsali egyszerre érkezett a vízbe, egymástól kb. 20 centiméterre. Beérkezés után 1 másodperccel hatalmas fröcskölést követően Andrásnak elkapta a wobblerét egy harcsa. Szerencsénkre a harcsa tudta, hogy akkor lesz jó nekünk, ha rögtön elindul a meder irányába. A fárasztás intenzív volt, András
botja a végletekig terhelve volt. Húsz perces fárasztást követően Lajos óvatosan beemelte a csónakba a mi büszkeségünket. Ezután következett a sikeres fogás
legfárasztóbb része, amihez a legtöbb embernek nincs kedve a „fotózás”. A hal beemelése után hozzákötöttünk egy bedőlt fához és megkezdődött a második
„birkózást”, Lajos adta az instrukciókat Andrásnak, „így emeld, húzd ki magad, tartsd meg a farkát”. András jobban elfáradt, mint a fárasztás során. Legtöbben ezt nem tartják elég fontosnak, de tapasztalatból mondom, hogy egy tényleg jól sikerült kép évek múltán is olyan élménnyel tölti el az embert, mintha aznap történt volna. Ezt később a saját bőrömön is meg fogom tapasztalni.

Tanulság

Pergetés közben többször is eszembe jutott a pergetőbot választásom. Amatőrként hallgattam nálam tapasztaltabbnak hitt önjelölt szakértőkre, hiba volt. Utólag már látom, hogy a vásárlások alkalmával többször inkább a lelkesedés döntött sem, mint a józan ész. A másik tanulság, amire csak jó pár évvel később jöttem rá, hogy a módszereket érdemes váltogatni. Nem szabad megragadni egynél, próbálgatni kell, ennek az eredménye a későbbi években fontos szerepet fog még játszani.
Homan
Következő fejezet >>