Egy nyári 72-es

Homan

Nagy izgalommal vártam a júliusi kuttyogató időszakot, mivel ez egy külön részt foglal el szívemben. Nem csak az eredményessége, hanem a kellemes légkör miatt, ami ilyenkor körbevesz bennünket. Az esti naplementés hajózás a kiszemelt területre s, hogy nem kell nyolc kiló ruhát magunkkal cipelni, és persze a meleg víz okozta rengeteg hal a radaron. Az is közrejátszik ebben az érzésben, hogy évekkel ezelőtt ebben az időszakban jártam első alkalommal a Pó folyón, ekkor kezdtem el ismerkedni a harcsahorgászat alapjaival, illetve ekkor szereztem az első élményeket, amire a mai napig jó visszagondolni.

Más körülmények

Ezekkel az érzésekkel vártam ezt a júliusi időszakot. De a természet ezekre az emlékekre nem volt tekintettel, mivel érkezésemkor teljesen más időjárás fogadott. Szakadó eső pár napig, hidegfront, lehűlés és a jól megszokott 26-27 fokos stabil vízhőmérséklet helyett éppen csak 23 fokos folyó várt. Amely aztán a rohamos felmelegedésnek köszönhetően 6 nap alatt felszaladt egészen 29 fokra, ami általában csak az augusztusra jellemző.
Emiatt a szokásos nyári kuttyogatást át kellett alakítani, mert ezekben a hetekben, ha jó a pálya akármennyi alkalommal rá lehet csorogni a (nagy)halak ott vannak, most viszont kiszámíthatatlanabb volt. Az egyik csorgáson megjelentek és csak 50 kiló feletti halak voltak a szakaszon, majd ahogy hirtelen előjöttek, úgy a következő csorgásra el is tűntek. Ez új szituáció volt a nyár ezen szakaszára nem annyira jellemző, viszont cserébe egy olyan vizet kaptunk, mint ami a tavaszi időszakra jellemzőbb: kevesebb nagy halat lehet látni a radaron, de ami megmozdul, abból jó eséllyel kapás is lesz.

Ez igaz volt az első pár napra, amikor is a vendégekkel együtt horgásztunk. Ezeken a vezetett túrákon igyekszünk átadni a sok éves tapasztalatainkat, amivel a legtöbb esetben sikerül is elérnünk a kapásokat. S itt jött a következő nehézség

kapás - bevágás

A kapás pillanatára és a bevágásra csak felkészíteni tudjuk a horgászt. Mivel nem mindenki horgászott korábban harcsára, így az első bevágások általában nem sikerültek, ami a legtöbb esetben halvesztéssel járt.

Muszáj fenni a horgot folyamatosan, ellenőrizni fárasztás után , leakadás esetén, mert a rossz bevágások, nem elég hegyes horog, azt eredményezi, hogy az akasztás után nem sokkal elmennek a halak, mert nem sikerül rendesen átütni a csontot, fogazatot. Mivel a legtöbb esetben puhatestű csalikkal kuttyogatunk a legritkább esetbe kerül mélyre a horog, mindig a szájszél közelében akad, ott pedig csont van, oda bele kell húzni a horgot.

Az elkövetkező napok ezzel teltek elég sok nagyhalas kapás, minden napra jutott, de sajnos a csónakba nem sikerült beemelnünk őket. A kisebbekből minden estére akadt, de csak 15 kilóig, nagyjából ott a határ. A nagyobbak óvatosabbak, van hogy csak éppen meghúzza pár centire a spiccet, majd elengedi és vár, hogy mi történik. Ha ilyenkor bármi hangot csapunk, azonnal otthagyja a csalit, nem buták ők, ezért nőttek ilyen nagyra… Pár nap után tudtam, hogy lesz két napom, amikor egyedül fogok horgászni, aminek mindig van egy különleges romantikája, bár már jobban szeretek mással horgászni, hiszem azok a boldog arcok, amiket egy nagyobb hal után lát az ember az megfizethetetlen. Ezekkel a tapasztalatokkal vártam az én két napomat. Este a szokásos naplementés időbe indultam fel egy olyan szakaszra, ami érdekes módon nagy hektikusságot mutatott az elmúlt időben, három éve egy éjszaka alatt fogtunk ott egy 52 kg-os és egy 62 kg-os harcsát, illetve pár 30 kilósat, de a rákövetkező időszakba abszolút nem működött, többször megnéztük, de lényegében két évig üres volt, csak pár kisebb harcsát fogtunk. Mivel időm volt és ebben az évben csak egyszer jártam ott, úgy gondoltam, hogy semmi veszteni valóm nincs felmegyek és végig kuttyogatom a szakaszt és “lecsorgom” egészen a kikötőig. Mire felértem elég nagy szél lett, ami az egyik legnagyobb ellenségünk, mert majdnem folyamatosan igazgatni kell a csónakon az elektromos motorral, ami hiába halk, zavarja a nagyobb, óvatosabb halakat. Ettől függetlenül az első csorgás során láttam két-három nagy halat azon a kb. 300 méteren, így az előző pár nap tapasztalataival ellentétben úgy terveztem, hogy még egyszer rá csorgók. Szép lassan visszamotoroztam a másik oldalon, hogy a legkevésbé zavarjam meg őket, mivel egy ismerős bizsergő érzés lett rajtam úrrá, amit a horgászok tudnak, amikor érzed, hogy ebből, nagy hal lehet. Ezért motorozás után csalit cseréltem, majd megnéztem a csónak mellett a vízben és nagy megnyugvással meg is jegyeztem magamban, hogy ez életem legszebb csalizása, halat érdemel.

A csorgás megkezdése után még több hal jelent meg a pályán, de a felkelésen kívül nem igazán sikerült megmozgatnom őket a fával, ezért elkezdtem fotókat készíteni a radarképről, hogy milyen szép nagy halak vannak alattam, majd az egyik ilyen kép készítése közben láttam, hogy egy nagyobb hal folyamatosan leköveti a csalit. Gondoltam végre ez az, ez kell a kapáshoz! Mire ez a gondolatsor végigfutott a fejemben és letettem a telefont, pont megtörtént az igazi nagyhalas kapás. Belehúzott egy pár centit a spiccbe, gondoltam jó erre vártam, de nem csináltam semmit, meg se mozdultam, tudtam, ha megteszem gyanút fog és otthagyja. A következő húzásig eltelt pár másodperc, de az már egy erőteljesebb vehemens kapás volt, akkor már tudtam, hogy ha csak nem a szélét fogja meglehet. Vártam egy kicsit, majd bevágás közben felállva, ahogy tudtam ráemeltem. Éreztem, hogy megakadt, mert csak a bot hátsó része emelkedett a spicc lent maradt a vízben.

Fárasztás

A következő pillanatokban, rutinból megállítottam a radart, hogy pontosan lássam majd a méretet, milyen vastag sarló volt. Az első másodpercekben jó pár métert tudtam emelni rajta, így vissza is néztem a radarra, hogy elnéztem valamit ez kisebb lesz, mire ezeket átgondoltam, abban a pillanatban megszabadított vagy 30 méter zsinórtól, így megnyugodtam, helyben vagyunk, Ő az én halam.
Az első kirohanás után visszanyertem a lehúzott zsinórt és fölé is tudtam húzni a csónakot, majd a hal úgy döntött beáll egy 5 méteres mélységre, ahonnan nem is akart lejjebb menni, de amikor feljebb akartam húzni a már teljesen betekert fék engedni kezdett, így gondoltam sakk-matt, Azt csináljuk amit ilyenkor kell, ellenőriztem bent vagyunk a folyó közepén, akadó nincs, folyamatos terhelés mellett kezdődhet a türelemjáték. Közben én kis naiv elővettem a csónak orrából ponyvát, előkészítettem a kesztyűket, gondoltam 30 percnél többet még nem kellett fárasztanom, így erre készültem. A harcsám azonban mást tervezett, Ő úgy gondolta kb. 50 perc elteltével, hogy nem akar fáradni, itt kezdtem el gondolkodni, hogy jó, de nem ehhez vagyok szokva, ilyenkor már a parton szoktunk egymás mellett pihenni.

Közel egy órát küzdöttünk, mikor túl lettünk a buborék eregetésen, aminek rég örültem már ennyire… Majd kezdődött egy kisebb vesszőfutás, mert az előkém több mint másfél méteres volt, így azon kellett tanakodnom, hogy miként fogom oda húzni bottörés nélkül a csónak mellé, hogy meg tudjam simogatni. Az elmélet összeállt felálltam a csónak deszkára, így nyertem plusz 40 centit, ami elég volt ahhoz, hogy meg tudjam fogni az előkét és oda tudjam húzni. Az elmélet tökéletesen működött addig a pontig, amíg ott volt mellettem. De gondoltam, hogy úgy is meg fog ugrani, majd engedek egy kis zsinórt pluszba, hogy legyen elég időm ráfogni a botra, ezért felkapókar átvált az ólom ezzel a lendülettel elindult lefelé megütve a harcsát. Aki ennek hatására, akkorát ugrott, hogy éppen csak sikerült belekapaszkodnom a botba. Gondoltam is magamban, ha ezt valaki látná elég jól szórakozna. A kirohanás után, ami arra tökéletes volt, hogy teljesen elfáradjon, újra a csónak mellett volt, de most nem adtam plusz zsinórt csak szépen megfogtam két kézzel és óvatosan átemelve a hasát csónak oldalán beemeltem a csónakba. Úgy feküdtünk egymás mellett pár percet, akkor nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk a fáradtabb.

Visszaengedés

Gyors telefonhívások után az egyik vendégcsapat segített kiemelni biztonságba a csónakból, majd megkezdődött a fotózás nem kevésbé fárasztó folyamata. Miközben folyamatosan pár kepénként adtuk neki a friss vizet, hogy a lehető legkíméletesebben bánjunk vele. Fotózás után jött kedvenc részem a visszaengedés. Nálam nyári időszakba már rutinná vált, hogy a nagy halakat úgy engedem vissza, hogy bemegyek velük a vízbe. Mire befejeztük a fotózást már világosodott, így ez egy plusz élményt adott. Mivel folyamatosan kapta a friss vizet így pár perc múlva annyira jól mozgott, hogy nyugodt szívvel engedtem útjára. Ő pedig a megszokott farokmozdulattal búcsút intett. Összepakolás után ott ültem még vagy fél órát és csak néztem a folyót, jött fel a nap, fáradt voltam, halak ugráltak én pedig nagyon boldognak és szerencsésnek éreztem magam. Mindenkinek kívánom hogy élje át ezt az érzést! Lehetőleg többször is... :-)

Homan