Harcsapergetés: 122 kg

A Pó ezúttal nyári szintjéhez hasonló, napról napra apadó és egyre tisztább vízzel várt bennünket. Ha pedig tisztán apad, nem sok jóval kecsegtet, ilyenkor a szokottnál is nagyobb hittel kell pergetni. Nincs zavaros és áradó víz, nincsenek felszíni rablások, a halak viszont sokkal éberebbek.
Ám a márciusi éjszakákról az is köztudott, hogy bármikor beeshet egy igazán nagy harcsa. Ezért vagyunk itt. Van rajtam valami furcsa, rég nem látott lendület, szinte érzem, benne van a hal a mai estében. Viktor, Bosy és Attila, akikkel ezt a közös túrát szerveztük, szintén látják rajtam a felfokozott várakozást, szóvá is teszik. Már sötétedés előtt indulunk, hisz nincs sok időnk, a Hold rövidesen felkel, ami a harcsapergetésnél rontja az esélyeinket. Az előzetes megbeszélés szerint Viktor és Bosy lefelé, mi Attilával felfelé indulunk a folyón. Az előző két nap eseményei alapján mindkét területen láttunk nagy halra utaló jeleket, egyszerre támadunk a két fronton. Ahogy beáll a csónak, már a kezemben tartom "régi" (értsd: tavalyi), saját építésű harcsás, partdobó pálcámat. Húsz éve szinte évenként cseréltem, vettem, építettem, átépítettem. Kerestem az igazit, és úgy tűnik, ennyi idő kellett, hogy megtaláljam/megalkossam a – számomra - tökéletes harcsapergető botot.
Az este végre leszáll, de mi biztosra megyünk: mint a rossz Jedik, már most átállunk a "sötét oldalra", a később is holdárnyékos parthoz. Az előző esték tapasztalatai alapján itt még van plusz két óránk, mire a felkelő Hold fénye zavaró lenne a harcsák számára.

Alig csorogtunk tíz percet, máris elérjük a „Húsvét átkát", a parton ücsörgőket. Ilyenkor mindig van néhány parti horgász, szerencsére az év többi részében alig. A parttól messze kerüljük őket, közben a felszíni némaság okán gondolok egyet, és mélyretörő wobblert teszek fel. Óvatosan visszamotorozom a folyó széle felé, de kihasználom a vékony zsinór előnyét: a parttól kicsit messzebb kezdem meg a csorgást, a legapróbb zaj és hullámkeltés nélkül.
Nagyon szeretem ezt az érzést, mint az árnyék, úgy haladunk a vízen. És valóban, 2-3 métert biztosan nyerek a vékonyabb fonottal (Gégény Viktor barátom rábeszélésének engedve - a sok éven át bizonyított 0,35-öst lecseréltem 0,30-ra). Alig pár dobást követően, a wobbler megindítása után egy nem túl erőteljes kapás jelentkezik. Bevágok reflexből, halam kis loccsanó hang kíséretében felcsap, elsőre "szokásos" méretnek tűnik. A kemény fék ellenére lehúz pár méter zsinórt, folyással lefelé indul el. Szorítok a féken, mégis tovább halad az általam ismert víz alatti akadó felé, most már minket is húz magával. Elektromos motorral, nagy fordulaton igyekszem megállítani a csónakot és a halat. Ilyenkor is jól jön az 55 librás villanymotor, kisebbel valószínűleg behúzna, elérné az akadót, de látszólag ez most tart. Attila segíteni szeretne, elindul felém, hogy majd ő motorozik, de megkérem, hogy üljön le a csónak elejébe, és ne csináljon semmit. Valamit már sejtek. Közben a hal fordul, és a meder felé veszi az irányt.
Ez nagyon jól jön, robog a 12 méteres mélységbe. Hajrá, menj csak oda, ahol akadómentes a pálya! Innen már sétagaloppnak tűnik az egész. Ezért a helyzet adta "tanítványomnak" nagyképűen osztom is az észt:
- Látod, most kiszolgálom, hadd menjen csak. Mindjárt elfárad, és ha megáll, akkor nem hagyom pihenni, hanem azonnal visszalopom a zsinórt. Ezt - mérettől függően - párszor még eljátsszuk majd, s amikor elfújja a buborékokat, felhúzom a csónak mellé, és beemelem. Ennyi az egész, több százszor csináltam már... Mire ezt végig mondom, meg is könnyebbül a szerelék. A vér meghűl az ereimben; elment, pedig ez jóval 50 kg fölötti volt.
Döbbenten elkezdem felorsózni a zsinórt, ám a botspicc 4-5 tekerés után nagy erővel alánk csavarodik. Botom már U alakban van, majdnem hozzáér a csónak aljához, mikor végre nyitni tudok a féken. Hű, ez szokatlanul meleg helyzet volt! Valószínűleg az irányváltással együtt emelkedhetett el a fenékről, ezért változott meg hirtelen és ekkora mértékben a bot és a zsinór szöge. Higgadtságom elszáll, nem ehhez vagyok szokva. Pláne, miután ezt még többször eljátssza velem. Letör a mélybe, húz-húz, majd újra irányt vált, és felemelkedve a csónak alatt átmegy. Ha némi gépészkedés árán – fékkel, motorral – sikerül is egy kis zsinórt visszanyernem, akkor annak mintha a dupláját húzná le. Nem érzem a megszokott fölényem, nagyon nem. Jut eszembe, Viktornak "hála", még a zsinórom is vékonyabb! Évek óta először elbizonytalanodom fárasztás közben. Általában nagyon keményen fárasztok, és csak a beemelés előtt nyitok a féken, ám most mégis ezt teszem, sőt, elektromotoros irányítással is cifrázom.

Nagy gázon a csónak farát próbálom fordítani a hal felé, közben amennyire engedik a motorok, kitartom a horgászbotot, hogy segítsen a fordulásban. Ha végre irányba állok, ő kezdi újra, nem hagy pihenni, rendre átmegy a csónak alatt. Kicsit fordított világban érzem magam. Szoktam mondani a vendéghorgászoknak, ha érzik, hogy fárad a harcsa, akkor kell visszanyerni a zsinórt: "ne hagyd élni, pumpáld, tekerd!". Ha megy, mint a vonat, akkor pedig "szolgáld ki, hadd menjen!". Nem szabad pihenni hagyni, mert erőre kap, és újabb zsinórt vesz el tőlünk. Ezúttal viszont úgy érzem, az öreg harcsa tanítja a kicsiket, és engem nem hagy pihenni:
- Látjátok gyerekek, ez a horgász, most kifárasztjuk. Alatta van a csónak, és a csónak alja a mi barátunk, amely többféleképpen is tud segíteni nekünk. Egyrészről laza féknél a zsinórt rá tudjuk húzni, akár el is reszelhetjük rajta. Másrészről, ha kemény a fék, és nem elég ügyes a horgász, akkor a csónak alá szaladva a botot U alakban meghajlítjuk, és eltörjük azt. Tehát: ha puha a fék, zsinórt nyiszálunk, ha kemény, botot törünk. A horgász fárasztásában lényeges még annak teljes összekavarása. Ha pedig a horgász mégis tud egyszerre motorozni, féket nyitni, csónakot irányítani, akkor is ismételjétek sokszor, hogy előbb-utóbb bele gabajodjon és hibázzon. És végül: "soha ne hagyjátok pihenni!"

Tehát lihegek, életemben először fordul elő velem, hogy a harcsa megállása után már nem kezdek el zsinórt visszanyerni, inkább megállok, és veszek néhány mély levegőt. Pihenek, harcsafárasztás közben. Ez a vég. Elgyengültem, vagy tényleg nagy halat fárasztok. Mivel az alaptételeimet látványosan cáfolom, mentem, ami menthető, és mondom a társamnak: "ez olyan nagy, amilyet még nem fogtam". De a tényen nem változtat, hogy megállok pár másodpercre levegőt venni, és erőt gyűjteni. Ez a hal biztosan volt már horgon, és talán akkor épp ez a menekülési stratégia jött be neki. Közben felnézek, keresem, hogy hol vagyunk, nem kerültünk-e megint valami veszélyes hely közelébe. Nem vészesen, de közel vagyunk a parthoz. Hogy pihenhessek is, és ne folytassuk ezt a csónak alatt keresztbe úszásos játékot, megpróbálom a meder felé húzni, óvatosan beljebb motorozva. Ez sikerül is, de nem annyira, mint szeretném. Megint készül a szokásos figurára, de most már figyelek. Talán jobban is sikerül. Ő is érzi ezt vagy csak fáradtabb? Mindenesetre most a meder felé húz újra, hál’ istennek! Sőt, most mintha megállna. Fölé állunk, ráemelek, de semmi, brutál statikus tömeg. Nem jön felém, de nem is húz le zsinórt. Egy ideig tart ez a patthelyzet, tanácstalanul körülnézek, és kérdem a társam:
- Most mi van?
- Húz felfelé minket... – válaszolja.
Kinézek a parti fákra, és látom, hogy ha nem is gyorsan, de araszolunk felfelé. Sokat segít nekem ez a harcsa, kifárasztja magát helyettem. Persze, ezt ő is gyorsan belátja, mert azonnal oldalra megy, majd folyásirányba. Remélem, innen már "könnyen" fog menni. Felpumpálom-visszatör, ezt eljátsszuk sokszor, kezdek türelmetlen lenni, sehol semmi buborék. Közben már nincs ereje minket vontatni, maradunk a folyó közepén, biztonságban. Nincs miért izgulnom, csak terhelnem kell, hogy ő fáradjon el hamarabb. Végül megjelennek a buborékok, óriásiak. Kb. 2,5 méteres átmérőjű körben sok kisebb mellett, teniszlabdányi buborékok - sosem láttam még ilyen nagyokat. S akkora harcsafejet sem, döbbenetes első pillantásra. Még kétszer visszatör, és újra elfújja a buborékokat. Ahogy egyre közelebb kerül, megkoppintjuk a fejét, tesz még néhány kört, mire a speciális harcsafogót a szájába tudjuk tenni. Hatalmas méretű a hasa, a súlyát nem tudom saccolni, a farka felül sérült és rövidebbnek tűnik, mintha nem állna arányban a nagy fejjel és a hasával. Esélyünk nincs beemelni a csónakba, legalább is úgy nem, hogy ne törnénk meg a csónak oldalán a belső szerveit, azt pedig semmiképpen sem szeretném. Szerencsére a speciális - grip jellegű - fogót pont erre találták ki, hogy ne kelljen beemelni a csónakba a nagy harcsát, simán lehet vele kantáron vezetni.
Attila csodálkozva számol, húsz percnél nem volt több a fárasztás, igaz végig maximumon terheltem a teljes szereléket. Fáradtan leülök. Rádöbbenek, hogy a harcsamérleg ugyan nálunk van, viszont a mérlegelő zsákot a másik csónakban hagytuk. Gyorsan hívom Viktort, hogy kellene a mérlegelő zsák, merre járnak, mert fogtam egy… (Hmm, mit is mondjak? Mekkorát? Azt mégsem mondhatom, hogy fogtam egy óriásfejű-nagyhasú harcsát, ami akármekkora lehet, de az is ciki, ha kisebbet mérünk majd, mint amit tippelek…) Végül 80 pluszosra mondom a telefonba, ebből nem lehet leégés. Bő 15 kilométerre vagyunk egymástól, próbálom lebeszélni őket, hogy horgásszanak csak nyugodtan tovább, nem gond, fényképezőnk van, fotózás után legfeljebb visszaengedjük. Viktor ennek ellenére úgy dönt, mivel tényleg nagy a harcsa, inkább jönnek. Együtt csak jobban tudjuk fotózni, és legalább meg is tudjuk mérni.
Hát, sem a fotózás, sem a mérlegelés nem megy egyszerűen. Most látszik, hogy ketten egy ilyen hallal semmit sem tudtunk volna kezdeni. Először centizzük, ekkor már hiszünk a szemünknek: 257 bruttó, vagyis ennyi a teljes hossz, 257 cm.

Ez nem lehet mázsa alatt… Viktor harcsaponyváját használjuk a mérésnél, hárman emeljük az uszadék fára rögzített halzsákot, közte egy digitális, 150 kilóig mérő mérleggel. Már alig bírom, igaz, alacsonyabb is vagyok a többieknél. Végül sikerül jól megemelnünk, stabilan áll, pittyen a mérleg. Viktor vigyorog, de nem mond semmit, csak hogy „egy mérés nem mérés”, és újra emelteti velünk. Nem nagyon bírjuk, kezdünk lázadozni, hogy mondja már, amit látott, és kész. Közben Bosy is ránéz a mérlegre, már ketten vigyorognak. Én még mindig lihegek, szinte egyszerre mondják, még mindig fülig érő szájjal: - Igen, ez nyolcvan pluszos, pont 42,6 kilóval… Vagyis 122.6 kg… Az érzés leírhatatlan. Az pedig szimplán tragikomikus, hogy simán visszaengedtük volna súlymérés nélkül, ha Viktor nem hozza utánunk a mérlegelő zsákot. Az is vicces, hogy a 100 kilóig mérő húzós mérlegünk kiakadásakor vajon mit saccoltunk volna? 105 vagy 110 kilót? 122-t biztosan nem…
A kifogásánál a visszaengedése talán még nyűgösebb, több tíz percig tartjuk a fejét a sodrásba, hogy átfolyjon a kopoltyúján a friss víz. Kímélése miatt a szájába tett fogót nem szorítom össze eléggé, ezért egy óvatlan mozdulatnál kicsúszik a szájából. Már kezd süllyedni, mint egy tégla, amikor is Viktor gyorsan utánanyúl, megmarkolja az állkapcsát, és visszahúzza. Épp elkapja, mielőtt elmerült volna. Horgászbottal fogtak már sokan nagy harcsát a Pó folyón, de puszta kézzel egy 122-est csak úgy elkapni, az már valami! :-) Mivel túlságosan igénybe veheti a harcsát a fotózás és a mérlegelés, nem merjük lekötni éjszakára, nehogy elpusztuljon. Reggel nyilván sokkal jobb fotókat készíthetnénk, vagy akkor is, ha átmotorozunk vele egy másik helyre, de inkább nem kockáztattunk, elengedjük minél gyorsabban. Így is több mint félórán át tartjuk a sodrásban, hogy erőre kapjon.
Az a cél, hogy biztosan túlélje a kifogást, nem pedig az, hogy minél jobb fotók készüljenek róla. A visszaengedős videó előtt, amíg magához tér, átpörgetjük a képeket, nincs egy igazán egy jó sem, ami szépen mutatná a méreteit. A videón próbáljuk a felszínre emelni, de csak az utolsó taktusban tudjuk megmutatni a kamerának a teljes méretét, aztán egy lassú farokcsapással végleg elbúcsúzik tőlünk, eltűnik a mélyben.

Azóta sokan kérdezik, milyen érzés egy ilyen nagy halat megfogni. Hihetetlen. Úgy érzem, visszakaptam azt a sok száz éjszakát, amit azok másnapjának reggelén elvesztegetettnek hittem. S itt óhatatlanul eszembe jut egy Einstein idézet: "A világ legnagyobb matematikai felfedezése a kamatos kamat". Nem voltak azok az éjszakák mínuszosak (hisz sokat tanultam és tapasztaltam), csak gyűjtögette a folyó azért, hogy 20 év kamatos kamatával egyszerre adhassa vissza nekem. Köszönöm!

Pofishing.com