Az egyik legsikeresebb Pó horgásztúra

Homan

A tavaly nyári harcsahorgászat után már rutinosan készülődtünk. Mivel tovább szerettem volna lépni a képzeletbeli „ranglétrán” vásároltam egy saját radart, amivel pásztázhattam a „tengeralattjárókat”. Az új eszköz miatt fokozottabban vártam már a horgászat időpontját. Ismét a bevált július közepét választottuk és talán a szokottnál is jobban vártuk.

Az új eszköz

Az első este kezdetén már alig vártam, hogy bekapcsolhassam az új radaromat. Egy „rövid” kettő órás zongorázás után, már azt is mutatta, amit én szerettem volna, bár hiába olvastam azt a „Háború és békét”, amit mellékeltek hozzá magyar nyelven, kint a vízen valahogy nem akart úgy működni, mint szerettem volna, később visszaváltottam angol nyelve, mert nekem úgy “érthetőbb” volt.

Az első pozitív jel

Az első este rengeteg kapásunk volt, így megnyugodva mentünk aludni. Nyugtáztuk, hogy rendben van, a halak itt vannak és még éhesek is. Bár nagyobbat nem fogtunk, jól elszórakoztunk. Két-három estét ezzel eltöltöttünk. Utána már azért viszketett a tenyerünk egy nagyobb harcsára, de valahogy csak nem akart sikerülni, pedig jó pár darabot megmozgattunk a kuttyogató fa hangjával. Tanulva az előző hibákból - bár szépen fogtunk halakat -, én visszaváltottam kagylóra, ami nyerő döntésnek bizonyult. Hiába volt mindkét csali a vízbe egymástól 1,5 méterre a kagylót jobban szerették. Minden ötödik kagylós kapásra csak egy “nadályos harcsa” jutott, ami persze még bőven jó, de hát azért mégis… Miután Zoli úgy döntött, hogy pihen egy kicsit a csónakban, én kitartóan folytattam a horgászatot. Hajnali 1 óra fele járhatott, amikor kicsit fázni kezdtem, ezért elmentem a csónak orrába, Zolin átbukdácsolva egy hosszú ujjú felsőért. Mikor visszatértem és éppen vettem fel a felsőmet, a radaron láttam, hogy egy nagyobb harcsa éppen követi a csalimat, mire bot spiccére néztem az már a vízig hajolt. Tanulva az előző év hibájából a kapást egy kemény bevágás követte. A hal jó erőben volt, de 10 perc fárasztás után már „simogathattuk” is a csónak mellett. Természetesen ezután következett Zolival a helycsere. Bár nem tudta pontosan hol van, hiszen a legszebb álmából kelt fel, azért rutinosan átengedte a harcsa kiemelésének feladatát. Mivel azért annyira éber volt már, hogy rájöjjön ez 20 kilónál nagyobb, neki pedig „elvei” vannak ugye. Mérlegeléskor 30 kilót mértünk - örömittas üvöltés után engedtem vissza a folyóba.

Hidegzuhany

Ezek után következett egy bosszantó hiba. Az előző fogáson felbuzdulva újra felmotoroztunk a „pálya” elejére majd a közepén tarthattunk, amikor életem halát láttam közeledni a csalimhoz, ekkor rutinszerűen mind a ketten levegőt visszafogva vártuk, hogy lesz-e kapás. Pár másodperccel később a botom spicce ismét a vízbe vágódott én pedig életem bevágására készülve nem csak, hogy bevágtam, de még fel is álltam azzal a lendülettel. Azonban azt nem vettem észre, hogy az előző elektromos motor kezelés közben elmozdíthattam a botot, így a zsinórom beakadt a kikötőbikába. A beakadás nem lett volna végzetes, ha nem „életem” hala figyel a zsinór másik végén, így azonban a bevágás hatására szétrobbant a kezemben a bot. Csak az orsó maradt, illetve az ehhez tartozó nyéldarab. Ezt követően 20 percet ültem a csónakban szótlanul, majd befejeztem a horgászatot arra az estére.

Az egyik legszebb nap

Az előző napi „hullámhegynek és völgynek” köszönhetően este, feltöltődve, nagy reményekkel hagytuk el a kikötőt. Napközben a közeli horgászboltból pótoltam az eltört kedvenc kuttyogató botomat. Megérkeztünk az előző este nagyon jól működő helyünkre. Az első csorgást „megúsztuk” két darab 15 kg-os harcsával. A második csorgás alkalmával azonban, mivel vacsoráztunk, tovább engedtem a csónakot csorogni a megszokott helynél. A vacsorázás közben éppen lenéztem a radarra, akkor pillantottam meg Zoli csalijánál egy termetes harcsát, mire szóltam volna neki, már suhant is a kezébe a bot, szerencsére időben észrevett a meghajló botspiccét. Ezek után 20 perc fárasztás kezdődött, de mivel Zoli nem éppen a végtelenül lefinomított horgászfelszereléséről híres ez a húsz perc inkább a Zolinak szólt, semmint a harcsának, mert ránézésre ő már tíz perc után inkább befejezte volna a küzdelmet. A hal kétszeri „simogatás” után hajlandó volt elfogadni a kezem szorítását és szép óvatosan kivettem, majd a ponyvára helyeztem. Mivel láttuk, hogy ez már bőven fotó-érett, felhívtuk Lajost, aki alattunk horgászott pár kilométerre a kislányával. Gyors „összemotorozást” követően kikötöttünk egy közeli szigeten és örömittasan megcsináltuk Zoli „élete” fotóját, megmértük 51 kg-os harcsa volt. Mivel bennünk dolgozott az adrenalin a lehető leghamarabb folytatni akartuk a horgászatot, így a hal visszaengedését átvállalták Lajosék, ezzel vagy 30 percet spórolva nekünk. Azonnal visszaindultunk a helyünkre, gyors motorozás, csalizás és már vártuk is következő kapást, ami nem is váratott sokáig. Az előző napi bottörés helyszínén jártunk, amikor kísérteties hasonlósággal ismétlődtek meg a dolgok. Két-három ütés megjelenik a nagy harcsa, levegő visszatartva, bot spicce a vízben már, belőlem meg kitört az előző napi csalódottság, így akkorát vágtam be, hogy még én is meglepődtem. Természetes ezen az estén kétpercenként néztem a zsinórt, hogy nehogy beakadjon ismét. A fárasztás hihetetlen volt, komolyan megdolgoztatott a hal, minden lehetséges módszert bevetett, minden módon megpróbált úgy átmenni a csónak alatt, hogy hátha elvághatja zsinórt a csónak alján. Ezeket kivédve ismét helycserés támadás következett, pár visszatörés után végül szépen becsúsztattam ezt a nagy halat is a csónakba. Telefonos egyeztetés Lajossal. Kérdezte mekkora, mondtam az előző párja. Akkor inkább nem jöttek fotózni, mivel hajnalban már illik aludni egy 9 éves kislánynak. Kikötöttünk a közeli szigetre, de hát gondoltam, csak le kellene mérni. Mérlegelésnél 61-62 kg-ot mutatott a mérleg, így megelégedve kezdtem meg a visszaengedést. Mivel relatív „gyors” volt a fárasztás, illetve a fényképezés is gyorsan megvolt, nem kellett izgulni a hal sértetlensége miatt. Besétáltam vele a vízbe és úsztattam magam mellett pár percig, majd, amikor éreztem, hogy erőre kapott, elengedtem, és szép lassan elúszva mellettem visszaereszkedett a folyó mélyére. Mire mindent lemostunk a harcsanyálkától és elpakoltunk már kezdett felkelni a nap. Életem egyik legszebb emléke köt ehhez a reggelhez, ott ültünk a sziget végén a homokba, fáradtan, boldogan, elégedetten és néztük a felkelő napot, felejthetetlen érzés volt.

A megérdemelt jutalom

Erre a túrára bármikor visszagondolok remek érzéseim vannak, bár elvesztettem a szeretett botomat, a Pó-folyó kárpótolt érte többszörösen. Érdemes volt ismét a csalit változtatni, mert jobban teljesítettünk vele az új radar pedig remekül bevált. Tökéletes túra volt.

Homan
Következő fejezet >>